Triangle

Némán, zavartan ülök az asztalnál, és az előttem lévő asztalon gőzölgő kávéra meredek. Az agyam folyamatosan Nicken jár. Fél órája vitték el, és még nagyjából másfél órán keresztül nem fogok tudni róla semmit... Idegesen piszkálom a körmömet, és a velem szemben helyet foglaló fiúra sandítok, aki szótlanul engem fürkész, már vagy 10 perce.
Most épp próbálok arra gondolni, hogy milyen rég is volt, amikor a köztünk lévő csend akár csak fele olyan kínos volt, mint itt, most.
- Nem hittem volna, hogy ENNYIRE el fogunk távolodni egymástól.- töri meg a csendet, s beleiszik a Starbucksos kávéba. Felnézek rá, és úgy teszek, mintha nem érteném, miről beszél, de közben nagyon is értem.
Igaza van. Az utóbbi pár hónapban már úgy nézek Joe-ra, mintha nem is ismerném. És ez nem nagyon zavart. Mostanáig.
Mégsem szólok egy szót sem, csak pislogok rá, mint aki azt sem tudja, most épp reggel van vagy este.
- Cat! - szól rám hangosabban, mire összerezzenek.
Csak ő hív így, de most mégis furcsa a szájából hallani ez a becenevet. Mikor látja, hogy nem fogok megszólalni, folytatja.
- Itt ülünk egymással szemben röpke... - előveszi a telefonját, és megnézi, mennyi az idő. - Röpke 25 perce, és egyszerűen nem tudunk miről beszélgetni! Érted? És egyszerűen nem értem, mi történt velünk! - akad ki, de hangjában nem idegesség, hanem szomorúság cseng.
Lesütöm a szemem. Igaza van.
Egy éve Joe-val akármiről tudtunk beszélgetni, de.. történt valami. Talán felnőttünk. Talán csak elhidegültünk egymástól.
De az biztos, hogy az a négy gyerek, akik voltunk, eltűntek. Annyira vágytunk az izgalmas életre még 15-16 évesen! Hát.. most megkaptuk.
Ekkor feleszmélek, hogy mondanom kéne valamit.
- Joe, én... Sajnálom.... - ennyit tudok kinyögni.
Mi mást mondhatnék?
Erre ő sóhajtva néz ki az ablakon, én pedig a kezemre könyökölve kavargatni kezdem a kávémat, amiből még egy kortyot sem ittam.
- Hiányzol, tudod? - szólal meg hirtelen, mire meglepődve nézek fel a  pohárból.
- Mi...? Dehát.. itt ülök veled szemben. - mutatok rá zavartan.
- Igen, de nem így értem! - fakad ki.- Az hiányzik, aki voltál! A vicces Katie. Akivel bármikor lehet hülyülni és nevetni! De megváltoztál.. Megkomolyodtál.. Hiányzik a legjobb barátom...
- Joe. Nem változtam meg. Én csak... - keresem a megfelelő szavakat - felnőttem...
- Ócska kifogás.. Attól, hogy valaki felnő, még nem megy át EKKORA változáson! Az, aki voltál még nagyjából egy évvel ez előtt, egyszerűen... eltűnt. - mondja hitetlenül, és a mondat végére elhalkul.
- Ki? - kérdezek vissza, és kezdek kicsit ideges lenni. Na, nehogy ő mondja már meg nekem, hogy mit változtathatok magamon!
- Te! Az igazi te! Aki nevetett a poénjaimon! Aki szívesen volt velem! Akit SZERETTEM... - fejezi be, és ismét kinéz az ablakon.
Akit szeretETT.. Akkor azt hiszem, már nincs miről beszélgetnünk.
- Te megőrültél. - rázom meg a fejem, majd megragadom a kávét, felpattanok, és a lehető leggyorsabban kisietek a Starbuckból.
- Cat!
Hallom, ahogy a nevemet kiabálja, és utánam siet, de nem érdekel. Nem hogy lassítok, még direkt gyorsítok is a tempómon.
- Cat, ne csináld már! - kapja el a karomat, és maga felé ránt.
- Joe, engedj el. - szólok rá határozottan, mire hirtelen letámad.
Mintha lelassulna körülöttem az idő, egyszerűen nem létezik semmi, csak mi ketten.Szája először kicsit óvatos, de utána belelendül, és a derekam köré fonja karjait, én pedig a tarkójára csúsztatom a kezem. Olyannyira belefeledkezem a csókba, hogy arra eszmélek fel, hogy körülöttünk kisebb tömeg csoportosul. Van, akinél telefon van, van, akinél fényképező gép.
Egy hirtelen,erőteljes mozdulattal ellököm magamtól Joe-t, és hitetlenül ránézek.
- Joe. Az öcséddel vagyok. Egy éve. - tájékoztatom. Hátha még nem tudta.
- Nem téged szeretlek. És ne csókolgass, jó?! - förmedek rá, majd lendületből pofon vágom, mire az állkapcsához kap.
- Katie, visszacsókoltál!!! - mondja értetlenül.
Nem jut eszembe semmi értelmes, amivel megcáfolhatnám.
Így volt. Visszacsókoltam. És ami a legjobban fáj: élveztem.
Hirtelen sarkon fordulok, és kifurakszom a körülöttünk álló tömegből.
Sietős léptekkel indulok hazafelé, és negyed órán keresztül megállás nélkül futok. Még a piros lámpa sem állít meg. Berontok a házba, és bevágom magam mögött az ajtót.
De az egyből kinyílik.
- Kate, állj meg! - szól rám Joe.
- Nem! Hagyjál békén. - ellenkezem, és a szoba konyha részébe sietek, hogy valami üdítőt töltsek magamnak.
- Csak hallgass meg...
- Mit hallgassak? Ha?! Hogy miért smároltál le az utca kellős közepén? Vagy hogy miért vágtad tönkre a kapcsolatomat azzal a fiúval, akit szeretek?! - támadok rá, és visszasétálok a nappaliba, egy pohár kólával a kezemben.
Az, hogy "ideges vagyok", gyenge kifejezés lenne.
- Szeretlek.
 Elkerekedik a szemem, és a pohár kiesik a kezemből,  majd hatalmas csörömpöléssel landol a parkettán.
Mi?
- Igen... Tudnod kell, hogy szerelmes vagyok beléd...
Értetlenül nézek rá. Én.. Én nem akarom ezt hallani.

- És azt szeretném, hogy válassz engem helyette... Neked is jobb lenne, és neki is jobb lenne. - folytatja, én pedig kezdek kétségbe esni.
Nem szakítok Nickkel... a testvéréért. Fejben elhatározom ugyan, hogy nem mondok le Nickről, de mélyen belül valami furcsa érzés van bennem.
- Mi... - kezdeném, de félbeszakít.
- Szóval nem adom fel... Harcolok érted. Amíg csak lehet és amíg csak kell! És igenis el fogom érni, amit akarok...
Rá sem ismerek Joe-ra. Soha nem mondott még ilyeneket.
- Én... - próbálnék megszólalni, de nem megy, így újra Ő beszél.
- Tudod, mióta szeretlek? - kérdezi, mire én megrázom a fejem, és próbálom visszatartani a könnyeimet. - Mióta ismerlek. Mióta először találkoztam veled, mióta először rám néztél, mióta először hozzám szóltál, mióta először megöleltél... Mióta valaki azt írta Twittere: "Képzeld el: Joe és Katie összejönnek." - sorolja. - Hát elképzeltem. És nagyon tetszett, amit láttam...És Cat, TUDOM, hogy te is éreztél így... Csak azt nem tudom, hogy még most is ott van-e benned, vagy már nincs...
- Joe... - sóhajtok lemondóan.
Én sem tudom, de ezt nem akarom elmondani neki.
- Ne... Ne csináld ezt. Meg kell próbálnod... Értem. - néz mélyen a szemembe.
Nem tudom tovább tartani a szemkontaktust, így inkább kinézek a medencére. A víz nyugodt és tükör sima, néha kicsit hullámos a későnyári szellőtől.
- Na? - kérdezi, lágyabb hangon.
A könnyek, amiket eddig visszatartottam, most lefolynak az arcomon, és vagy a ruhámon, vagy a padlón landolnak.
Én nem tudom ezt csinálni... Nem lehet, hogy mind a ketten szeretnek! Ez csak valami rossz vicc...
Vagy egy rossz álom. Egy rossz álom, ami véget fog érni. Remélem...
- Cat. Szólalj meg. Kérlek... - néz rám reménykedve.
- Joe, ez... Ezt nem kellett volna.... - közlöm vele halkan.
- Mit? - kérdez vissza. - Őszintének lennem???
- Nem...
- Pedig ez csak annyi volt. Mert tartalak annyira, hogy elmondjam neked, ki vagyok én valójában. - szakít félbe ismét, majd széttárja a karjait. - Hát, ez vagyok. Egy mocsok szívtipró, aki szerelmes az öccse barátnőjébe. Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
Ezzel megfordul, és kisétál a teraszajtón, én pedig egyedül maradok a lakásban. Kevin és Dani ki tudja, merre.
Így engedem, hogy a könnyek most már végérvényesen előtörjenek belőlem, és levetem magam a kanapéra. Egész testemet rázza a zokogás.
Most mihez kezdjek. Biztosan tele van az egész világháló azzal a csókkal. Nick is biztos tudja már. És biztos vagyok benne, hogy ezek után nem lesz bökkenőmentes a kapcsolatunk. Ha nem szakít velem.
Ekkor megszólal a telefonom. Félve nézek a kijelzőre. Csak ne Ő legyen az...
De Ő az. Lehunyom a szemem, és sóhajtva nyomok rá a 'Hívás Fogadása' gombra...

Problems

- Helóka. – köszön vigyorogva, mire összeráncolom a szemöldököm. Ismerős nekem.

Aztán hirtelen beugrik, hogy ki ő.

- Te Amanda Michalka vagy… - közlöm vele az amúgy is egyértelmű tényt.

- Igen. Te pedig Katie.

Félreáll az ajtóból, hogy bemehessünk a házba, majd becsukja mögöttünk az ajtót.

- Szóval… Merre voltatok? – kérdezi, miközben leül a kanapéra „jó kislány” módjára.

- Öhm… - csücsülök föl a konyhapultra. – A tengerparton, stúdióban…

- A parton voltál? – fordul felém Nick.

- Igen, ott. – bólintok tétovázva.

- Nem együtt voltatok? – szól közbe Mandy.

- Nem. – legyint arra Nick, és visszafordul felém. – Tudod, hogy nem szeretem, ha egyedül mész oda. Tudod te, hogy hány embernek veszett már ott nyoma?

- Tudom, Nick. De nagy lány vagyok, tudok magamra vigyázni. – mondom. – Nincs szükségem bébi csőszre.

- Kats… - értetlenül tárja szét a karjait, és kérdőn néz a szemembe.

- Szerintem én.. felmegyek… - áll fel Mandy zavartan, de egyikünk sem figyel rá, így elindul felfelé.

Miért ne mehetnék egyedül a partra???

- Nick, nem értelek.  – suttogom.

- Csak féltelek! Én… én nem értelek téged. Miért mentél oda? Ha? – kérdezi idegesen, s közben rátámaszkodik a konyhapultra.

- Mert azt hittem, vége. Egyedül akartam lenni. Gondolkozni. De nem voltam veszélyben!

- De igen! Akármilyen alak odakeveredhetett volna!!! – csap a pultra, amitől összerezzenek. – Még jó, hogy felhívtalak! Ahh… Csessze meg!

Látom, hogy remeg a teste, de nem vagyok benne biztos, hogy a dühtől.

- Nick, jól vagy? Lesápadtál. – kapom el a karját.

- Ige… - mondaná, de csak annyit látok, hogy felakad a szeme, és eszméletlenül az ölembe borul.

Kétségbeesve nézem élettelen testét.

- Nick! Te jó ég… JOE!!!! Joe segíts!!!! – sikoltom, de hangom elcsuklik a belőlem feltörő zokogástól.

Hallom, ahogy odafent nyílik egy ajtó, majd léptek dobognak a lépcsőn.

- Kats, mi tör… Nick! – rohan hozzám, és felemeli öccse mozdulatlan testét. – Mandy, hívj mentőket!

- Miért pont én? – kérdez vissza a lány fintorogva.

- Miért?! Szerinted Ő – mutat rám – képes lenne most akár egy poharat is felemelni anélkül, hogy ne esne le?

- Oké, hívom..

Vállaimat abbamaradatlanul rázza a mélyről feltörő sírás, és úgy érzem, soha nem fogom tudni abbahagyni, ha nem láthatom ismét a mosolyát. AZT a mosolyt. A mosolyt, ami egy éve az életem része, és amit egy éve minden egyes nap rácsaltam az arcára.

- Joe… - suttogom, aki odakapja a fejét.

- Mondjad. Ugye nem fogsz elájulni? – markolja meg a két karomat, de mikor megrázom a fejem, óvatosan elenged.

- Ugye.. ugye jól lesz? – kérdezem, és könnyes szemeimmel valamit keresek a távolban, amin megállapodhat a tekintetem.

- Persze. Csak sietniük kéne az orvosoknak. Mandy! – néz a lányra (barátnőjére?), aki a kanapén ücsörög, és a körmét piszkálva beszél a kagylóba. – Kivel beszélsz? Hívtad a mentőket?

- Hát… eszembe jutott, hogy rég beszéltem Carly-val, úgyhogy előbb felhívtam… - mosolyog a srácra, akinek elsötétül a tekintete.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy még.. nem hívtad a kórházat? – kérdezi Joe, fenyegető hangnemben, de ez Amandának nem tűnik fel, így egy bárgyú mosoly kíséretében bólint egyet-kettőt.

- Joe.. – nyögöm, és a karjaiba borulok, mert nem tudom tovább tartani magam.

Joe megtart, szinte meg sem moccan, mikor teljes súlyommal rádőlök, és a lányt fürkészi mögöttem.

- Mady.. Most menj el, kérlek. – mondja neki.

- Carly, tartsd egy kicsit… - szól a telefonba, és döbbent tekintetét a fiúra emeli. – Mi?

- Menj el. – ismétli Joe komolyan.

- De… - tárja szét karjait a lány, és látszik rajta, hogy egyáltalán, halványlila fogalma sincs arról, hogy mi a problémánk. Értetlenül pislog hol rám, hol a fiúra, és engem kezd irritálni már maga a jelenléte is.

Pár másodpercig még türtőztetem magam, hogy ne szóljak oda, de nem bírom tovább.

- Az a lényeg, hogy húzz el innen! – förmedek rá teljesen váratlanul, és leugrom a konyhapultról, ezzel ellökve magamtól Joe-t.

Mandy tátott szájjal mered rám

- Hogy.. Hogy mit mondtál??? – pattan fel, és lecsapja a telefont a kávézóasztalra.

Rezzenéstelen arccal meredek rá, s egy pillanatra azt hiszem, hogy mindjárt nekiugrom és megütögetem azt a kifestett kis fejecskéjét. De jó erősen…

- Hogy húzz el, azt mondta. – szakítja félbe erőszakos gondolataim feltörését Joe, aki szintén elég agresszív stílusban szól a lányhoz.

Mandy idegesen és értetlenül pislog felváltva hol rám, hol a fiúra, aki mögöttem áll.

- Ti.. annyira idegesítőek vagytok, a ***** életbe is! – fintorodik el hirtelen, és száján lazán kiszalad a káromkodás, ami látszólag még Joe-t is meglepi.

- Oké. Arra van az ajtó. – vetem oda, miközben a fejemet rázom.

A lány Joe-ra néz, de feltételezem, nem kap pozitív visszajelzést, így sértődötten vonul át a szobán, majd ajtócsapódást hallok a hátam mögül. De érdekes módon nem köt le túlzottan..

Inkább a telefonért nyúlok, amit ő erőteljes mozdulattal dobott az asztalra pár perccel ez előtt, és tárcsázom a mentőket, akiket neki már minimum 10 perccel ez előtt kellett volna. Idegesen dörzsölöm a homlokom a kezemmel, és egyre csak azt mormogom magamban, hogy vegyék már fel.

- Igen? – hallom meg egy hölgy hangját, mire megkönnyebbülten felsóhajtok. Érzem, hogy verejtékes a homlokom az izgalomtól, hisz’ fennáll a veszélye annak, hogy elveszítem Nicket.

- Jó estét.. A barátom cukorbeteg, és.. elájult.. Küldjenek valakit… - próbálok összefüggően beszélni, de nem járok túl sok sikerrel.  A szemem sarkából látom, hogy Joe csinál valamit Nickkel, aki a kanapén hever, eszméletlenül, mire kitör belőlem a néma zokogás.

Érzem, hogy Joe keze a hátamhoz ér, mire felé fordulok. Közben hallom, hogy beszélnek a telefonba, de egyetlen szó sem jut el az agyamig. A fiú óvatosan kiveszi a kezemből a telefont, és azt suttogja, hogy üljek le. Bizonytalanul bólintok, és ügyetlenül, botladozva jutok el a kanapéig.

Megemelem Nicket, hogy leülhessek, majd fejét az ölembe fektetem. 

Arca hófehér, szemei csukva vannak, ajkai enyhén nyitva.. Az a tökéletes szája… Imádom a mosolyát. Belehalnék, ha soha többé nm látnám, ahogy rám mosolyog. Ahogy boldog velem, mellettem. Nem veszíthetem el őt. Sem most, sem később.

Visszafojtott sírással simogatom az arcát, és játszom göndör fürtjeivel. Közben pár könnycseppem, akaratom ellenére is lefolyik az arcomon, s én eldörzsölöm őket, de nincs sok eredménye. Úgy is jön még több is onnan, ahonnan ezek jöttek.

- Jól leszel… Jól leszel, Nick.. Nem lesz semmi baj… - suttogom, mintha csak hallaná a szavaimat. De nem. Nem hallja.

- Jól lesz, hidd el.. – ül le mellém Joe hirtelen.

- Miért? Honnan tudod? – nézek rá könnyes szemmel.

- Beadtam neki az inzulinját. – simogatja meg az arcomat, és elmosolyodik, amivel kissé zavarba hoz. Kissé…

Nem is értem. Miért simogat itt össze-vissza, mikor az öccse a barátom???

Ahogy ránézek, látom rajta, hogy titkol előlem valamit. Vagyis.. van valami, amit tudnom kéne vele kapcsolatban, de nem tudom.

Kopognak az ajtón, mire felkapom a fejem. Joe felugrik, és elrohan ajtót nyitni.

Hallom, ahogy magyaráz a belépő orvosoknak, akik egyből megrohamozzák Nicket. Még nézni is rossz, így inkább gyorsan felállok, és a konyhába telepszem át, majd, hogy kezdjek magammal valamit, odateszek főni vagy 4 adag kávát.

Minek?

Jó kérdés. Ötletem sincs. Csak muszáj csinálnom valamit, különben megőrülök a tehetetlenségtől.

Rátámaszkodom a konyha közepén lévő asztalra, és idegesen dobolok az ujjaimmal, miközben azt figyelem, ahogy a dokik Nick fölé hajolnak, és vizsgálják. Néha-néha az órára fut a tekintetem, és rá kel döbbennem, hogy amit én már vagy negyed órának érzek, az még csak 5 perc sem volt.

- Te jóságos ég… - ülök le az egyik bárszékre, és kezeim közé rejtem nyúzott arcomat.

Éreztem, hogy ez egy szörnyű nap lesz, de hogy ennyire?!

Reggel összevesztünk Nickkel, a partra mentem. Gondolkoztam. Zenét hallgattam. Addig ő becukrozta magát, és most… Tessék, itt a következménye.

Cukros kávé plusz idegesség egyenlő életveszély.

- Hé. Jól vagy? – hallom Joe hangját meglepően közelről, mire felkapom a fejem.

Mellettem ül, és aggódó szemekkel fürkész.

- Minden oké? – kérdezi újra, mert nem válaszolok előző kérdésére.

Fáradtan és lassan bólintok.

- Ja, látom. – mosolyodik el megint. – Tiszta friss és üde vagy. Tényleg. Jól tudsz hazudni. Ja, és köszi, hogy őszinte vagy velem.

Talán más helyzetben szórakoztatna, amit mondd, de most nem igazán fogom fel szavai jelentését, hisz’ agyam tele van a Nickkel kapcsolatos emlékeimmel és gondolataimmal. És ezek bizony nem adnak helyet Joe poénjainak. Most nem.

Mégis, hogy annyira ne legyen kellemetlen a helyzet, halvány mosolyt erőltetek arcomra, majd lehajtom a fejem, hogy el is tüntethessem, minél előbb.

- Jól lesz. Az orvos mondta. – szólal meg, most már komolyabb hangnemben, mint az előbb. Talán feltűnt neki, hogy mi az ábra.

- De most be kell vinniük egy komolyabb megfigyelésre. – folytatja. – A kórházban vannak a profibb felszerelések, amikre szükségük van ahhoz, hogy stabilizálni tudják az állapotát, és újra a normálisra tudják csökkenteni a vércukorszintjét.

- Remélem… - Csak ennyit tudok kinyögni. Csak ennyi jön ki a számon.

- Viszont… - húzza el a száját. – Csak két és fél óra múlva kezdődik meg a látogatási idő, és bár én híres ember vagyok, ezt a szabályt még én sem szeghetem meg.

- Hogy… hogy mennyi? – kérdezek vissza döbbenten, és elengedem a fülem mellet újabb, kicsit sem vicces poénját.

- Két és fél óra. 180 perc. – számolgat magában. – Hogy mondjam még másképp?

- Sehogy, köszi.

Lecsúszok a székről, és elkezdek kiönteni magamnak egy adagot az idő közben lefőtt kávéból.

Azt hiszem, most sok, sőt, rengeteg szükségem lesz rá.

Vár rám két és fél óra tömör idegeskedés és egy helyben ülés.

- Oké… Figyelj. – szólal meg megint, mire egy fél másodpercre felé nézek, hogy jelezzem, hallgatom.

- Arra gondoltam, hogy.. Addig csinálhatnánk valamit.. Együtt. – nyögi ki vére, én pedig igyekszem nem kiejteni a kezemből a kanalat. Remek.

- Aha…

- Mert annak semmi értelme, hogy itthon legyünk két és fél órán keresztül, és tiszta idegesen létezzünk egymás mellett… - fejezi be gondolatmenetét, és a reakciómra vár.

- Háát… - sóhajtom, és magamban erősen igyekszem valami kifogást találni.

Az utóbbi időben Joe és én eléggé eltávolodtunk egymástól. Megromlott a kapcsolatunk. Nekem ott van Nick, neki meg a furábbnál furább barátnői. Mindketten megvoltunk egymás nélkül, nem kerestük túlzottan egymás társaságát. És igen, persze, feltűnt mindkettőnknek, de se engem, se őt nem kötötte le túlzottan a barátságunk.

Hát, úgy tűnik, ez az állapot mostanáig tartott.

Ja, és arról még nem is tettem említést, hogy én régen.. Talán éreztem valamit Joe iránt, ami több volt, mint barátság. Valahogyan.. vonzott magához. Soha nem értettem, miért, de ragaszkodtam hozzá. Csak aztán bejött a képbe Nick. Elcsavarta a fejem, és így Joe a háttérbe szorult. Elfelejtettem. Minden erőmmel az öccsére és a kapcsolatunkra koncentráltam, így a látószögem jelentősen csökkent. És már csak a Nick iránt érzett tiszteletem és szerelmem miatt sem próbáltam meg ismét Joe közelébe férkőzni, miután feltűnt, hogy eltávolodtam tőle.

- Na? – kérdezi.

Hupsz. Kicsit elkalandoztak a gondolataim az éterben.

- Öhm.. Hát, rendben, menjünk el valahová.. Kettesben… - mondom ki érdekesen ezeket a szavakat, mire a fiú arcán fura mosoly jelenik meg… 

 

Again

A parton ülök, egyedül. A fülemben lévő fülhallgatókból már sokadszorra indul el újra a The Fray Be Still című dala. A szellő játszadozik homlokomba hulló tincseimmel, míg én azzal szórakoztatom magam, hogy különböző formákat kreálok a homokban a kezemmel.

Nem hiszem el, hogy ezt tette. Nem hiszem el, hogy megcsalt. Most akkor vége? Egyedül vagyok?

Egyedül.

Mit is jelent ez a szó?

Szerelem nélkül. Barátok nélkül. Elveszetten. Magára maradottan. Tehetetlenül. Szeretet és törődés nélkül. Önállóan.

A könnyek megindulnak az arcomon, és szünet nélkül folynak le. Fáj. Fáj az a szívnek nevezett valami a mellkasomban. Még mindig szinonimák után kutatok a gondolataim között, de kezdek kifogyni az ötletekből.

Elmélkedésemet a telefonom csörgése zavarja meg, mire összerezzenek, s mikor a kijelzőre nézek, elszorul a torkom.

Ő az.

Először visszateszem a zsebembe a készüléket, és hallgatom, ahogy a csengőhangom szól. Hallgatom, ahogyan beszél, hisz minden koncerten elmondja ugyan ezeket a szavakat, amelyekkel mindig könnyeket csal elő belőlem. És utána egy hosszas, szoros öleléssel mindig megvígasztal és letörli a szememben csillogó könnycseppeket.

Hirtelen meggondolom magam, előkapom a mobilt, és felveszem.

- Mi van? – kérdezem.

- Kicsim.. beszéljük meg! – kérlel.

- Nick. Ezen nincs mit megbeszélnünk.

- De igenis van! – vágja rá. – Komolyan elhagytam a gyűrűmet! Nem csaltalak meg soha senkivel!

- Persze, Nick – sóhajtom.

- Ne csináld már! 1 hét múlva leszünk egy évesek!

- Igen, tisztában vagyok vele – közlöm halkan.

- Kérlek kérlek kérlek!!! Ne csináld ezt velem… - könyörög, és úgy hallom, eléggé kétségbe van esve.

Úgy érzem, most tényleg hibáztam… hiszen miért is vagyok biztos abban, hogy félrelépett?

Mellette a helyem. Nick nem olyan, hogy csak úgy megcsal valakit. Neki hosszú időbe telik, amíg megfogalmazódik benne, mit érez. Ismerem már mióta. Biztosan szembetűnőbb lett volna, ha ilyet tesz.

Ráadásul, ha most idegeskedik, felmegy a vércukorszintje.. ami nem jó. Nagyon nem jó.

- Hol vagy? – kérdezem tőle végül.

- Stúdióban. Egyedül… - sóhajtja letörten.

- Megyek. – suttogom, és kinyomom a telefont.

Feltápászkodok és lesöpröm magamról a homokot, majd sietve elindulok, hisz most minden perc számít. Nem akarok arra odaérni, hogy Nick ájultan hever valahol a földön miattam.

Gondolataim még mindig a fiú körül cikáznak, mikor belépek a stúdió ajtaján.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor látom, hogy jól van.

A laptopja előtt ül, és kávét iszogat, de mikor hallja az ajtócsukódást, felnéz.

- Szia… - dobom le a táskám a földre.

Próbálom kicsit tüzetesebben végigmérni, hogy biztosan minden rendben van-e vele, s ekkor feltűnik, hogy remeg a keze.

- Nick.. ugye nem volt cukor abban a kávéban? – kérdezem tőle, félve a válaszától.

- Hát.. talán egy egész pici volt benne…

- Nick…. – lépek oda hozzá, mire ő feláll, és magához szorít. Könnyeim ismét feltörnek belőlem. Miattam tett cukrot abba a kávéba. Miattam szendevett.

Lehunyom a szemem, és próbálom tartani őt, hátha esetleg elájul, de szerencsére semmi ilyesmi nem történik. Magamban végig azt ismételgetem, hogy „Bízz benne! Bízz benne! Csak bízz benne és minden rendben lesz!”

Végül is tényleg… Mi oka lett volna arra, hogy ezt tegye? Egy éve vagyunk együtt. Ez az egy év olyan gyorsan eltelt, mint még egy sem. Szinte repült Nick mellett az idő. Teljes harmóniában léteztünk egymás mellett.

Érzem, ahogyan ver a szíve, ami megmosolyogtat.

- Írtam neked egy dalt. – töri meg a csendet hirtelen.

- Mi?

- Írtam neked egy dalt. – ismétli, és elenged, majd a gitárjáért nyúl.

- Milyen dalt? - ülök le az előbbi helyére.

- Hát… izé. Megmutatom. – mondja, és pengetni kezdi a gitárját.
(Give Love A Try)

„You, you like driving on a Sunday

You, you like taking off on Monday

You, you're like a dream, a dream come true

I was just a face you never notice

Now I'm just trying to be honest

With myself, with you, with the world

You might think that I'm a fool

For falling over you

So tell me what I can do to prove to you

That it's not so hard to do?

Give love a try, one more time

'Cause you know that I'm on your side

Give love a try, one more time

How did it play out like a movie?

Now every time you speak it moves me

And I can't get your smile off my mind

 
And your eyes, when I saw 'em for the first time

Knew that I was gonna love you for a long time

With a love so real, so right

Well, you might think that I'm a fool

For falling over you

So tell me what I can do to prove to you

That it's not so hard to do?

Give love a try, one more time

'Cause you know that I'm on your side

Give love a try, one more time

One more time”

Míg énekel, végig engem néz, s én őt, de ahogy a dal végére ér, zavartan lesüti a szemét, majd más felé néz.

- Nick, ez.. nagyon jó lett…

- Igen? –néz rám ismét.

- Igen. Nagyon tetszik.. Köszönöm – mosolygok rá. – És.. ne haragudj, hogy felkaptam a vizet. Én csak.. félek, hogy vége lesz ennek az egésznek, mert… Túl szép. Olyan az életem, mint egy tündérmese, és…

Folytatnám még a magyarázkodást, csakhogy ő monológom közepette mellém lép, és egy félénk csókkal belém folytja a szót.

- Igen, olyan, mint egy tündérmese. – szólal meg, miután ismét szabaddá teszi ajkait. – De miért lenne vége? Ha valakit jobban szeretsz, mint saját magadat, akkor nem valószínű, hogy szakítasz vele, vagy megcsalod. – mosolyog rám aranyosan, amit én is viszonzok.

- Értem.

- Na. Hazamegyünk? Ennem kéne... – néz az órájára.

- Ne menjünk el ebédelni? – kérdezem, miközben hagyom, hogy felhúzzon a székből.

- Neeem. A barátnővel való közös ebéd nagyon rossz ötlet. Mert azonnal kialakul a „barátfeeling”, és az szerintem pont most nem lenne ránk jó hatással.. – kacsint rám, mire felnevetek.

- Rendben, Mr. Tapasztalt. Akkor menjünk hozzátok. – mondom, mire biccent egyet.

Összeszedem a cuccomat a földről, ő is összepakol, majd végül kézen fogva lépünk ki a stúdióból.

- Kocsival vagy? – kérdezem tőle.

- A-aa. Sétálunk.

- Hát jó. – bólintok.

Mind a ketten igyekszünk feltűnésmentesen lépkedni a járdán, mert szerintem neki sincs most sok kedve ahhoz, hogy egy csapat tini lány lerohanjon minket autogrammokért és képekért könyörögve, szünet nélkül a nevünket sikítozva.

De mégsem járunk sikerrel.

- Uramisten, az ott NICK JONAS!!! – hallom valahonnan a hátunk mögül, mire lassan hátrafordítom a fejem.

Sejtésem, miszerint egy kisebb tömeg rohan felénk, beigazolódik.

- Mi legyen? – nézek a fiúra, aki halványan elmosolyodik, és futni kezd.

Sietve követem a példáját, de úgy tűnik, szem elől vesztettem, hisz sehol sem látom jellegzetes, göndör fürtjeit. Kétségbe esve kutatom őt tovább a tekintetemmel, de egy pillanatra sem állok meg, mikor egyszer csak valaki elkapja a karom oldalról.

Megérzem azt a jellegzetes bizsergést, így tudom, hogy Ő az, már csak azért is, mert orromba behatol citromos-mentás parfümjének az illata, amit úgy imádok.

- Csss… - teszi mutatóujját a szám elé, mire elmosolyodom, és bólintok egyet.

A lánytömeg elrohan előttünk, mi pedig észrevétlenül elsurranunk a másik irányba.

- Hát ez igazán ötletes volt, okoskám. Jól otthagytál. – cukkolom kedvesen.

- Ha nem hagylak ott, nem ránthattalak volna oda magamhoz. – érvel maga mellett.

- Igaz. – nevetek fel.

Befordulunk a már ismerős utcába, és megállunk a bejárati ajtó előtt.

Nick várakozva néz rám, amit nem értek.

- Ugye van nálad kulcs? – kérdezem zavartan, mire elkerekedik a szeme.

- Hát.. ha azt mondom nincs, akkor kint maradunk? – kérdez vissza.

A homlokomra csapok, de már annyira viccesnek találom ezt az egész helyzetet, hogy kitör belőlem a nevetés, és nem bírom abba hagyni. Nick először szórakozottan néz rám, majd ő is elkezd röhögni, és magához ölel, majd előveszi a telefonját, és tárcsáz. Mivel fejemet a vállán pihentetem, tisztán hallom a vonal másik végén lévő személy hangját.

- Nick. Mizu? – Joe hangja elég fáradtan cseng, amiből arra következtetek, hogy most kelt fel.

- Semmi érdekes. Öhm.. beengedsz a házba? – kérdezi öccse.

- Hmmm. Nem is tudom. Ez mennyiben jó nekem? – kérdez vissza a fiú kötözködve.

- Itthon lesz az édes kicsi öcsikéd, akit halálra szívathatsz. – szólok bele a telefonba hirtelen én is.

- Szia, Kats. – röhög Joe. – Kibékültetek?

- Ha beengedsz, minden szaftos kis részletről beszámolok. – ígérem meg neki. – De akkor hallani akarom, ahogy most rögtön felemeled a hátsódat, lejössz a lépcsőn, és fordítod el a kulcsot a zárban.

- Oké. Megharagszol, ha nem én nyitom ki? – kérdez vissza újra.

- Joseph, ide figyelj! Csak nyissa ki valaki azt a rohadt ajtót!!! – kiabálok nevetve.

- Oké. Mandy, kinyitod az ajtót, légyszi? – hallom Joe hangját kicsit halkabban.

Nick kinyomja a telefont, és rám nyújtja a nyelvét, amin elmosolyodom.

- Te. Ki az a Mandy? – kérdezem még tőle halkan, mikor hallom, hogy nyílik a zár, és egy ismeretlen, göndör szőke hajú lány jelenik meg előttem.